– Páratlan ez a töreki táj, háttérben a Balaton, a túlsó part sziluettje. Élmény lehet itt festeni...
– Csak magának mutatom a gyönyörűséges kilátást. Fóliával beragasztottam az ablakot, a budai műtermemből sem látom a távoli Rózsadombot, ott lesmirgliztem az üveget.

– Pedig úgy képzeltem: késő délután, ha enged a hőség, kiül a kertbe alkotni...
– Szobában festek.

– De ehhez minek a töreki művésztelep?
– Évtizedek óta minden júliust és márciust alkotóházban, művésztelepen töltök; nem kényelemből, bár fontos, hogy ellátnak, bőségesen és tapintatosan. Ez alatt „megparancsolom” magamnak: naponta el kell kezdenem egy képet; a vasárnapokat leszámítva ez 24-26 tábla. Egy kép elkezdése számomra keserves, ezt a másállapotot így győzöm szuszszal. Buta szisztéma, de nekem bevált. A képek egy gondolatot járnak körül, egyik építi a másikat. Ahogy valaha Vilt Tibor mondta, mai szobrom a holnapi szerszáma. Az otthoni tíz hónapban, vagy tíz évben fejezem be aztán őket. De honlapomon (deske.hu) gyakran éppen csak elkezdve, azonnal megmutatom. És kapom a visszajelzéseket, tetszik vagy sem. Amelyik végképp nem sikerül, arra ott a kis szovjet asztali körfűrészem. Sok a selejt, kilencszáz esetben használtam. Ezer olajképem él; számozom őket.

– És a legfontosabb: jó ideje már ugyanazt a témát festi...
– Huszonkét éve. Műterembelsőt. Őrület. Ezek persze nem műtermek; képi egyensúlyok. Ha a Keleti pályaudvaron ülnék, ott is ugyanezt festeném. Meg itt Törekiben is. Az előző témám, hívő keresztény létemre a régi zsidó temetők voltak. Korábban fotóztam a temetőket, hobbiból sokáig álltak dobozban a képek, mire témává hasznosultak. Úgy éreztem, hogy három év után gyengülni kezdett a sorozat, ezért abbahagytam. Akkor elővettem egy régi fényképet a szobámról, megfestettem. Puritán szerzetesi cella, börtön – ezt mondták rá. Világnézet, világkép is van bennük, bizonyára. Pedig én csak arra figyelek: az okkersárga mellé milyen szürke kerüljön. Barátom így mondja: a jó mű segít élni, és segít meghalni. Én meg így: egy remekmű villanásnyi időre megmutatja Isten köpenye szegélyét.

– Akkor meg is érkeztünk volna Törekibe...
– Méltatni ugye azt a páratlan lehetőséget, hogy itt valóban lehet dolgozni. És a kultúramecénás vállalkozó, Barna Sándor idén már mást nem is fogad, csak engem. Pedig amikor létrejött ez a művésztelep, s a kurátorok hívtak, hogy két képet itt hagyva bárki jöhet, nemet mondtam. Azt felelték: no jó, aukciós áraidat ismerve tőled elég lesz egy is...

– Divatba jött?
– Mint a zöld retikül. A zsidótemetős képeimből kevés van (nekem húsz éve nincs), ma három és hétmillió között cserélnek gazdát a gyűjtők között.

– Igaz, hogy feltette a képeit az internetre és lemondott a szerzői jogdíjról?
– Korlátozás nélkül levehető minden a honlapomról. Azt kötöttem csak ki, hogy nem lehet pénzt csinálni belőle. De láttam már a munkáimból könyvborítót; nem ellenőrzöm. Mondjam azt, hogy a publicitás többet ér?!  Minden munkám fellelhető, s az első hazai bloggerek között voltam. Éppen tíz éve kezdtem. Ha visszaolvasom ezt a Válinewst, kiderül: ötven évig hibás képzettel éltem. Valójában szép és gazdag az életem.

Egy hajcsat, XIV. Lajos és Orbán (Deske-blog idézetek, Töreki, 2010) Havi gyónás, Arany, hűségriadó, gyónásra készülődés

„Töreki vendéglátóm egyik éjszaka bejárta velem, és megmutatta Siófokon lévő éttermeit is. Nem gondoltam volna, hullámzó tömeg, a hosszú sétányon tízméterenként kerti vendéglő, mindegyikből más zene dől. Egy fa alatt paravánon tucatjával női topánkák, éjfélkor! Mellette hajcsatbolt. Illetve bódé. Évek után ott találtam megint hajpántot, habár strasszal borított. Délutáni álmomhoz.”
„Kata szokásos esti, órás úszása (megvan a legpontosabb szitokszó) a dekonstruktív Balatonban, én itt a parton őrzöm a ruháit, köröttem nyüzsgő fürdőruhások őgyelegnek, a lányok a melltartójukat igazgatják, egy padon Friedl kultúrtörténetét böngészem, XIV. Lajos tehetsége és tehetségtelenségei. Meg közben három fotó. Illetve tíz, de nem bírtam közülük egyet kiválasztani. Hiába, kánikula. Közben tűnődtem, ki írhatta azt a gyönyörű sort, hogylétem, ha végleg lemerült.”

„Szüts írja blogjában, hogy tévedek, ne tréfálkozzanak a szocik a parlamentben Orbán szülinapjával, mert nem tehetünk mást, mint hogy az utolsó lélegzetünkig úgy viselkedünk, mint aki egy demokratikus jogállamban él. Nem értek vele egyet. A londoni parlamentben a felsőházi tagok egy nem tetsző felszólalásra fennhangon bégetnek. A humor belefér a demokráciába. Az, tudjuk, a fölélátás képessége. Kincs. Szerencsés esetben egy demokratikus házastársi konfliktust is az old meg. És imában is: valamelyik szent Teréznek mondta az Úr, aki barátom, megpróbálom. Mire a válasza: azért van olyan kevés barátod... ”

„Havi gyónásra készülés. Nehéz lesz erre idegen környezetben, nyilván miséző-körútja közepén, szertartás előtt vagy után elkapni az ismeretlen papot. De hát ez a dolga...”
„A mai kép 09:25-re lett meg. Nem kerestem új témát. Délután uszoda, hétszáz méter. A sávomban egy legény erősen tanított úszni egy kissé dundi kisasszonykát. Láthatóan egyiküket se zavarta, hogy a kisasszony egyébként jól úszott.”
„Ma hűsebb lesz? Ma másodfokú hűségriadó? A mai képért szíves elnézést kérek. De hát ez a kánikula. Tegnap éjfélig most készült interjúmat reszelgettem. A Somogyi Hírlapban fog megjelenni.”

„...Nem fontos, hogy a pápa mind zseni legyen, nem attól él egyházunk. Nem ütköztem meg a zseniális térítő és prédikátor Tamás atyán se, amikor egymásután két gyereket csinált, és új családjával eltűnt valahol a Dunántúlon. Mégis, mindezekkel együtt-ellenére épül, működik a világ. Úgy szoktuk mondani, és talán helyes is, hogy a művészek értékelése: legjobb műveik alapján. Amikor Chagallról beszélünk, nem az ötszázezer tökgyenge képére gondolunk... Arany János hazafias eposzkísérleteit nem olvastam el, de gyanítom, hogy evvel, ilyen formában, ennyi időt eltölteni, már kiindulásában elhibázott. A Toldi szerelmét viszont olvastam, tele az egész mindenféle eszement csacsiságokkal. Pedig ő Arany, ugye.”